Charlie tulajdonképp kezdte élvezni a hírnevét, mint a fickó az aranyos kislánnyal meg a két hatalmas kutyával. Amikor az embernek van egy titkos élete, önkéntelenül is örül egy kis nyilvános figyelemnek. És Charlie örült is, míg egy nap a Russian Hill egy kis utcájában meg nem állította őket egy szakállas férfi hosszú pamutkaftánban és szőtt kalapban. Sophie már elég idős volt, hogy bírja a sétát a saját lábán, bár Charlie azért vitt magával kengurut, hogy felvehesse, ha elfárad (noha leginkább felültette Alvin vagy Mohamed hátára).
A szakállas kicsit túl közel ment el Sophie mellett, és Mohamed morogván odaállt közéjük.
– Mohamed, vissza! – szólt rá Charlie. Kiderült, hogy a pokolfajzatokat igenis be lehet tanítani, főleg ha olyat parancsol nekik az ember, amit amúgy is tenni akarnak. („Egyél, Alvin! Jófiú! Most kakálj! Ügyes!”)
– Miért hívja Mohamednek? – kérdezte a szakállas.
– Mert ez a neve.
– Nem lett volna szabad Mohamednek nevezni.
– Nem én neveztem Mohamednek. Már az volt a neve, amikor kaptam. Rajta volt a nyakörvén.
– Istenkáromlás Mohamednek nevezni egy kutyát.
– Próbáltam más nevet, de nem hallgatott rá. Nézze. Steve, mard meg a bácsi lábát! Látja? Semmi. Ingmar, harapd le a lábát! Semmi. Ennyi erővel fársziul is beszélhetnék. Érti, mire célzok?
– Én pedig Jézusnak neveztem a kutyámat, ehhez mit szól?
– Hát sajnálom, nem tudtam, hogy elvesztette a kutyáját.
– Nem vesztettem el.
– Nem? Tele van a város olyan röplapokkal, hogy „Megtalálta Jézust?” Akkor az biztos egy másik Jézus nevű kutya. Kínált jutalmat? Tudja, az segít. – Charlie újabban azt vette észre magán, hogy nem tudja nem szívatni az embereket, főleg ha azok nem hajlandók nem hülyén viselkedni.
– Nincs Jézus nevű kutyám, és ez azért nem zavarja magát, mert maga istentelen pogány!
– Nyugodtan nevezze akárminek a kutyáját, engem nem zavar. De amúgy igen, istentelen pogány vagyok. Legalábbis legutóbb így szavaztam – vigyorgott a férfira.
– Halál a pogányra! Halál a pogányra! – reagált a szakállas Charlie ellenállhatatlan bájára. Körbe-körbe táncolt, az öklét a halálkereskedő arcába rázva, ami annyira megijesztette Sophie-t, hogy a szemét eltakarva sírva fakadt.
– Elég, megijeszti a lányomat!
– Halál a pogányra! Halál a pogányra!
Mohamed és Alvin gyorsan megunták a táncot, leültek és várták a parancsot, hogy megehessék a hálóinges férfit.
– Komolyan mondom. Hagyja abba! – Charlie feszengve körülnézett, de nem volt senki az utcán.
– Halál a pogányra! Halál a pogányra! – kántálta Szakáll.
– Látta, hogy mekkora kutyák ezek, Mohamed?
– Halál a… Hé, honnét tudta, hogy Mohamednek hívnak? Mindegy. Nem érdekes. Halál a pogányra! Halál a…
– Hű, maga aztán bátor, ő viszont kislány, megijedt, úgyhogy most már hagyja abba!
– Halál a pogányra! Halál a pogányra!
– Cica! – vette el kezét szeme elől Sophie és mutatott a férfira.
– Jaj, kicsim – sóhajtott Charlie. – Megegyeztünk, hogy ezt nem csináljuk.
Charlie vállára ültette Sophie-t és továbbmentek, elvezetve a két pokolfajzatot a halott szakállas férfitól, aki békés kupacban feküdt a járdán. A férfi kis szőtt kalapját a zsebébe gyűrte. Vörösen izzott. (Furcsa mód a szakállas neve csak másnap jelenik majd meg Charlie naptárában.)
– Látod, milyen fontos a humorérzék? – nézett fel Charlie, pofát vágva a lányára.
– Buta apu – mondta Sophie.


Később Charlie-nak lelkiismeret-furdalása támadt, amiért a lánya a „cica” szót fegyverként használja, s úgy érezte, egy jó apa megpróbálna jelentést adni az átélteknek, valami tanulságot levonni, ezért leültette Sophie-t két plüssmacival, pár csésze láthatatlan teával, egy tálca képzeletbeli sütivel, a két pokolbéli ebbel, és megejtette az első meghitt, apalánya beszélgetést.
– Kicsim, ugye, érted, apu miért mondta, hogy sose csináld többé azt? Hogy az emberek miért nem tudhatják, mire vagy képes?
– Mert mások vagyunk?
– Úgy van, mert mások vagyunk. – Ő a legokosabb, legszebb lány a világon. – És tudod, miért vagyunk mások?
– Mert kínaiak vagyunk, és a fehér ördögökben nem lehet bízni?
– Nem, nem mert kínaiak vagyunk.
– Mert oroszok vagyunk, és a szívünk tele bánattal?
– Nem, nincs bánat a szívünkben.
– Mert erősek vagyunk, mint medve?
– Igen, bogaram, azért. Mások vagyunk, mert erősek vagyunk, mint medve.
– Tudtam. Kérsz még teát, apu?
– Igen, kérek szépen, Sophie.