teszt, a havi top poster cucchoz

teszt 2.0

teszt 3,0

macskamaci 123

pitypang kacsafing

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.

A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

A ruháim – amiket nem is olyan régen húzta fel –, most a hálóban hevernek szanaszét, és vehetem vissza. Na nem mintha bánnám az okát, amiért meg kellett szabadulnom tőlük.
Egyáltalán nem kapkodok. Kissé komótosan szedegetem fel és húzom magamra az alsóneműket, a nadrágot, majd a pólót. Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám az időt, vagy legalábbis, bárcsak néhány nap múlva kéne menni. NY után pedig… Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz; Ville hetekig turnézni fog.
Átfut az agyamon, hogy Normális ez? Hogy pánikolok? Hogy már jóelőre baszottul hiányzik?
Miközben öltözködöm, ráemelem a pillantásomat. Kettőnk közül valószínűleg engem visel meg jobban a hiányának a gondolata és a ránk váró egymástól való távollét.
Valszeg csak a hormonok teszik ezt velem; nem kéne azon bánkódnom, hogy mennem kell, vagy hogy neki kell mennie. Elvégre felnőtt emberek vagyunk.
Lehet, hogy csak félek. Attól, hogy talán… ha most kiteszem a lábam a házból és elköszönök tőle, többet nem látom viszont. De miért? Hová menne? Vagy én hová mennék? Az ég szerelmére, ez csak New York! Nem egy másik galaxis.
Már most türelmetlenül várom a legközelebbi viszontlátást.
Miután visszahúztam a pólómat is, fogom a töltőt és a mobilomat az éjjeliszekrényről, és kibattyogok a nappaliba, ahol Ville is megtalálja a saját felsőjét.
Eszemben sincs rohangálni, mint pók a falon. Épp időbefagyasztó-mágiát gyakorolok. Villet nézem.
„Azt tudod hogy pokolian fogsz hiányozni... ugye..?”
A szavaira elvigyorodom.
- Valami effélében reménykedem. – döngöm hamiskás hangon, és ahelyett, hogy valami nyálas szöveggel felelnék, inkább odamasírozok a konyhapulthoz, és becsúsztatom az ott pihenő táskámba a mobilomat a töltővel.
Szembefordulok Villel, és balom mutatóujjával pisztolyt formálva a pult végében posztoló mézes-csuporra bökök.
Tudom, hogy nem gyenge elméjű, és valószínűleg fel fogja találni magát, de nem árt némi instrukció – csakhogy megkönnyítsem a dolgát.
- Kápé a bödönben. – kacsintok rá. - ...És nyugi, valószínűleg te is hiányzol majd nekem. – fűzöm hozzá gonoszdi vigyorral az arcomon.