Charlie Asher úgy járt a földön, ahogy a hangya a vízen: mintha egyetlen épphogy elrontott lépéstől átzuhanhatna a felszínen, és magába szippanthatná a mélység. Mivel bétahím képzelettel lett megáldva, élete java részében a jövőt kémlelte hunyorogva, hogy idejekorán észrevegye, ha a világ ki akarja csinálni – őt; a feleségét, Rachelt; és mostantól az újszülött Sophie-t. Azonban dacára minden óvatosságának, paranoiájának, szüntelen tépelődésének attól a pillanattól fogva, hogy Rachel pisije megkékült a terhességi teszten egészen addig, hogy begurították a szobába a St. Francis Memorial kórházban, szóval dacára minden óvatosságnak, a Halál csak besurrant.
– Nem lélegzik – mondta Charlie.
– Pompásan lélegzik – paskolta meg a baba hátát Rachel. – Megfogod?
Charlie korábban már tartotta pár pillanatig Sophie-t, majd gyorsan visszaadta a nővérnek, és ragaszkodott hozzá, hogy egy nála hozzáértőbb személy azonnal végezze el a kéz- és lábujjak számlálását. Ő kétszer megszámolta, és mindkétszer huszonegy jött ki.
– Úgy csinálnak, mintha magától értetődő lenne. Ha legalább tíz ujja és legalább tíz lábujja megvan, akkor minden frankó. És ha van extra? Na? Ha van bónuszujj? És ha farka van?
(A hatodik hónapban Charlie biztos volt benne, hogy farkat lát az ultrahangon. Még hogy köldökzsinór! Megőrzött egy kinyomtatott képet is, biztos, ami biztos.)
– Nincs farka, Mr. Asher – nyugtatta a nővér. – És tíz ujja van a kezén meg a lábán is, ellenőriztük. Talán haza kéne mennie pihenni.
– Én plusz kisujjal is szeretni fogom.
– Teljesen normális.
– Vagy lábujjai.
– Higgye el, Mr. Asher, tudjuk, mit csinálunk. Ő egy gyönyörű, egészséges kislány.
– Vagy farokkal.
A nővér sóhajtott. Alacsony volt, duci, jobb lábikrájára egy kígyót tetováltatott, ami átlátszott a fehér nővérharisnyán. Minden nap négy órát masszírozott koraszülött babákat, kezét az inkubátor lyukain bedugva, mintha radioaktív anyaggal dolgozna. Beszélt hozzájuk, becézgette őket, mondogatta nekik, milyen különleges kisbabák ők, érezte, ahogy ver a szívük a mellkaskájukban, ami nem volt nagyobb egy pár összetekert vastagzokninál. Mindegyiknél elsírta magát, és szilárdan hitte, hogy a könnyei és az érintése révén a saját életéből átkerül egy kicsi a parányi testekbe, amit csöppet se bánt. Volt belőle bőven. Húsz éve volt újszülött-nővér, és soha még a hangját se emelte fel egy kispapára sem.
– A rohadt életbe, nincs farka, maga dinnye! Nézze! – Felrántotta a takarót, és a férfi felé fordította Sophie baba fenekét, mintha olyan kaka-sortüzet akarna a bétahímre irányítani, amilyet az még sose látott.
Charlie hátraugrott – sovány, fürge harmincas volt –, majd amikor rájött, hogy a baba nincs töltve, jogos felháborodással igazította meg tweedzakója hajtókáját.
– Talán a szülőszobában eltávolították a farkát, és mi már sose tudjuk meg. – Ki tudja? Kiparancsolták a szülőszobából, először a szülész, aztán Rachel. („Vagy ő, vagy én – jelentette ki Rachel az orvosnak. – Egyikünknek mennie kell.”)
Most Rachel szobájában Charlie Asher azt kérte:
– Ha levették a farkát, adják oda. Majd kell neki, ha idősebb lesz.
– Sophie, a papád igaziból nem elmebeteg. Csak napok óta nem aludt.
– Engem néz – mondta Charlie. – Úgy néz rám, mintha a lovin elvertem volna az egyetemi éveire félretett pénzt, és most majd strichelnie kell, hogy meglegyen az MBA diplomája.
Rachel megfogta a kezét.
– Szívem, nem hiszem, hogy a szeme ilyen korán egyáltalán fókuszál. Ráadásul túl fiatal, hogy a strichelés meg az MFA miatt aggódjon.
– MBA – javította ki Charlie. – A lányok manapság nagyon korán kezdik. Mire kitalálom, hogyan jutok el a lovira, már elég idős is lesz hozzá. Jézusom, Rachel, a szüleid utálni fognak.
– És az mennyiben lesz más, mint most?
– Az oka miatt. Sikszét csináltam az unokájukból.
– Ő nem siksze, Charlie. Ezt már átvettük. Sophie a lányom, vagyis ugyanannyira zsidó, mint én.
Charlie fél térdre ereszkedett az ágy mellett, s ujjai közé fogta Sophie egyik parányi kacsóját.
– Apu sajnálja, hogy siksze lett belőled. – Azzal a fejét a mélyedésbe temette a baba és Rachel teste között. Rachel a körmével körberajzolta férje haja tövét, éles kanyart írva le keskeny homlokánál.
– Menj haza aludni!
Charlie motyogott valamit a takaróba. Amikor felemelte a fejét, könny csillogott a szemében.
– Melegnek érzem a testét.
– Mert meleg is. Így van rendjén. Ez olyan emlős-dolog. A szoptatással jár. Most miért sírsz?
– Olyan szépek vagytok. – Charlie nekiállt elrendezni Rachel sötét haját a párnán, egy hosszú fürtjét Sophie fejére tette, és menő babaparókát csinált belőle. – Az se baj, hogy nem lesz haja. Ott az a dühös ír énekes csaj, akinek nincs haja, és mégis milyen vonzó. Ha megkapjuk a farkát, abból lehet átültetni szőrtüszőt.
– Charlie! Menj haza!
– A szüleid majd engem okolnak. A kopasz siksze unokájuk strichel és menedzserdiplomát szerez… Az egész az én hibám lesz.
Rachel felkapta a takaróról a nővérhívót, és feltartotta, mintha bombát akarna robbantani.
– Charlie, ha nem mész haza most azonnal aludni, hívom a nővért és kidobatlak.
Szigorúan mondta, de közben mosolygott. Charlie élvezettel nézte a mosolyt, mint mindig. Olyan érzés volt, mintha engedélyt kapna: engedélyt, hogy Charlie Asher legyen.
– Jó, megyek. – Megfogta Rachel homlokát. – Lázas vagy? Fáradtnak tűnsz.
– Most szültem, te lükemókus!
– Csak aggódom miattad. – Ő nem mókus. Rachel őt okolja Sophie farka miatt, ezért nevezte mókusnak, és nem hülyének, ahogy mindenki más.
– Édesem, menj! Most. Hadd pihenjek.
Charlie felrázta felesége párnáit, ellenőrizte, van-e a kancsóban elég víz, betűrte a takarót, homlokon csókolta, a babának a feje búbját csókolta meg, megsimogatta, aztán nekiállt elrendezni a virágokat, amit az anyja küldött, a nagy merengő liliomot előre, hogy majd…
– Charlie!
– Megyek, megyek. Jézusom! – Még egyszer ellenőrizte a szobát, majd elindult az ajtó felé. – Hozzak valamit otthonról?
– Megvagyok. A csomag, amit előrelátóan elpakoltál, elég. Sőt, a tűzoltókészülék talán nem is kell.
– Inkább legyen és ne használjuk, mint hogy ne legyen és…
– Menj már! Én pihenek, az orvos megvizsgálja Sophie-t, és reggel hazavihetjük.
– Nincs az korán?
– Normális.
– Hozzak még propángázt a tábori tűzhelybe?
– Majd beosztjuk.
– De…
Rachel felemelte a nővérhívót: ha követelései nem teljesülnek, az beláthatatlan következményekkel jár.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. Mindkettőtöket.
– Szia, apu – integetett Sophie kis kezével Rachel.
Erre Charlie gombócot érzett a torkában. Még soha senki nem szólította apunak. Játékból se. (Egyszer azt kérdezte Racheltől szex közben, „Na, ki a te apukád?”, amire azt a választ kapta, „Saul Goldstein”; ettől egy hétre impotens lett, s olyan kérdések merültek fel benne, amiken nem igazán akart agyalni.)
Kihátrált a szobából, finoman betette az ajtót, majd elindult a folyosón, el a nővérállás mellett, ahol az újszülöttes nővér a kígyós tetoválással oldalvást rámosolygott.

pött és pött találkoznak. Aztán összebeszéltek