.

Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni. Elég sokáig voltunk barátok. Közeli barátok. A többiek folyton azt kérdezik, te személyesen ismered Tyler Durdent?
Pisztolya éppen a torkomat kaparja, miközben fülembe suttogja:
– A halál csupán az első lépés.
Nyelvem hegyével érzem a hangtompító lyukakat, amelyeket még együtt fúrtunk a fémbe. A fegyverdörrenés csupán a kitáguló gázok műve, egy miniatűr hangrobbanás. A legegyszerűbb zajtalanító néhány furat a pisztolycsövön, ahol a gáz egy része kiszabadul, így a lövedék nem éri el a hangsebességet.
Ha a lyukak rossz helyre kerülnek, a pisztoly cafatokra tépheti az ember kezét.
– A halál csak a kezdet – ígéri halkan Tyler. – Legendát csinál belőlünk. Örökké fiatalok maradunk.
A nyelvem a csőhöz szorul; Tyler, motyogom, ne gyere most nekem a vámpírokkal.
Az épület, amelyen állunk, tíz perc múlva kicsúszik a talpunk alól. Elég hozzá egy rész gőzölgő salétromsav, három rész kénsav, valamint egy jégágy, ahol összekeverhetjük a kettőt. Azután szemcseppentővel glicerinoldatot adagolunk az egészhez – és máris kész a nitroglicerin.
Tyler tanított – amit ő tud, én is tudom.
Egy csinos kis plasztikbombához nem kell más, csak nitroglicerin és kevéske fűrészpor. Van, aki vattát használ és szulfátként sima keserűsót. A végeredmény ugyanaz. Akad, aki paraffinnal keveri a nitrót. Nálam a paraffin még sohasem vált be, egyetlen egyszer sem.
A Parker-Morris-toronyház tetején várakozunk, Tyler és én; a számban pisztolycső, fülemben üvegcsörömpölés. Egy pillantás a mélybe. Felhős napunk van – idefent éppen úgy, mint odalent, pedig ez a világ legmagasabb épülete, a csúcsán állandóan jéghideg a szél. Teljes a csend, úgy érzem, mintha egy űrbe fellőtt kísérleti majom lennék. Vár még rád egy kis meló, öreg – csináld szépen végig, amit a kiképzésen tanultál.
Húzz meg egy kart.
Nyomj meg egy gombot.
Halj meg hülyén.